A csata lefolyása

Ide Augusztus 29-én tehát a Mohácstól 7 km-re délre elterülő síkon szembetalálkozott a két sereg. A terület mindenképpen nagyobb figyelmet érdemel, mert terepadottságai befolyásolták a csatát és annak kimenetelét is. A csatahelyet a magyar fél választotta ki, hiszen egy része már hetek óta ott várakozott a szultáni seregre. A mezőt kelet felől a Duna mocsaras ártere határolta, szélén az Eszék felé vezető úttal. Közepén a Borza patak folydogált. Délnyugat felé, a patakkal csaknem párhuzamosan mintegy 20–30 m-rel magasabban fekvő terasz húzódott, amely messzire elnyúlt észak felé, délkeleti végét pedig egy erdő zárta le. A források utalásai alapján elképzelhető, hogy ennek partoldala meglehetősen meredek volt, s akadályozhatta az oszmán sereg felvonulását. A patak és a terasz közti síkon mélyebb teknők sorakoztak, olykor áttekinthetetlenné téve a terepet.

A magyar táborban néhányan azt javasolták, hogy ne ütközzenek meg, hátráljanak, és főleg várják be Szapolyai János erdélyi vajda időközben 20-25 000 főre duzzadt seregét; annál is inkább, mert a vajda már jelezte érkezését. Hasonlóképp megindult és Zágrábnál járt Frangepán Kristóf a horvát-szlavón bánság haderejével. A Csehországból érkező segélycsapatok is a Dunántúlon voltak már. Azonban a magyar sereg többi vezetője – köztük Tomori Pál, akit nemrég neveztek ki fővezérnek Szapolyai Györggyel együtt – a csata mellett döntött. Ennek okairól szintén vita folyik, de az az érvelés, hogy a már közelben levő, nagyszámú és gyors lovassággal rendelkező oszmán sereg elől ekkor már nem lehetett volna biztonságosan visszavonulni, igencsak megfontolandó. Nem biztos továbbá, hogy az említett segélyhadak az előtt megérkeznek, mielőtt a magyar sereg mégis csatára kényszerült volna valahol Buda előtt. Azt sem lehet kizárni, hogy a fővárostól minél távolabb akartak megütközni. Mindenesetre a magyar hadvezetés is úgy döntött, hogy augusztus 29-én vívják meg a csatát.